Mária nővér [antikvár]

Részlet a könyvből:A napsugár keresztültörte a jeget s az erdő alatt susogva hömpölyög a patak; a melegebb égtáj felől érkező szellő lefújta a faágakról a zúzmarát s helyén a lomb zöldülni kezd már, a szomorú csend is eltűnt, itt-ott madárdal zendül a légben s pásztorfurulya sirdogál panaszkodva. Mosolygó szemű, forróvérű ifjúvá lett az elaggott tél, jégvirág helyett illatos ibolyabokrétát tűzött süvege mellé s szerelmesen öleli karjaiba a világot. Kényeskedve játszik a természettel, vágyva csókolja piros orcáját, mely a benne égő tűztől lángvörössé lett, mint a hajadon szűz homloka az első vallomás hallatára. Az embereket is csalogatni kezdi. Incselkedve hivja kebelére a házak dohos sötétéből : lelkükbe új ihletet, ajkukra friss harmatot hintve, izmaikat megkeményítve - fiatalokká, örvendezőkké és élnivágyókká változtatja őket. A völgyet ellepték mindenfelé, mint a méhraj, mikor a rét virágaira özönlik. A hegyoldalon lármás gyermeksereg futkároz s egymást űzve, úgy ficánkolnak, mint a harmadfű csikó, melyikben több az életerő, mint amennyire szüksége van a testnek. Az eltespedt idegek megfeszülnek, mint a felhangolt hegedű húrja, elég egy gyenge lehelet, hogy zsongva-bongva pattogjanak s a lélek alvó vágyait villámgyors szárnyakon röpítsék szerteszét...