Marie Antoinette I-II. [antikvár]

Marie Antoinette királyné történetét megírni nem jelent kevesebbet, mint felújítani egy százéves pert, melyben vádló és védő a leghevesebb vitát folytatják. A vita szenvedélyes hangját a vádlók ütötték meg. A forradalom, hogy a királysággal végezhessen, kénytelen volt a királynét s a királynéban az asszonyt támadni. Igazság és politika ritkán férnek meg egy tető alatt és ahol demagóg célokért egy embert fel kell áldozni, a közvélemény síma szolgálóitól nem várhatunk igazságosságot. Minden eszköz, a legaljasabb rágalom is jó volt, hogy Marie Antoinettet a guillotinera hurcolhassák; ujságokban, könyvekben, röpiratokban vádolták gonoszsággal, erkölcsi züllöttséggel, a legocsmányabb perverzitásokkal a "louve autrichienne"-t; még az igazság csarnokában, a tárgyalóteremben sem riadt vissza a közvádló attól, hogy a "Capet özvegyét" a világtörténelem leghírhedtebb démonaihoz, Messalinához, Agrippinához, Fredegundishoz hasonlítsa. Annál élesebb volt a fordulat, mikor 1815-ben ismét egy Bourbon foglalja el a francia trónt: hogy hízelegjenek az uralkodóháznak, Marie Antoinette bemocskolt képét a legédesebb színekkel festik át: minden ábrázolását tömjén és a szentek glóriája övezi. Dicshimnuszokat zengenek róla, Marie Antoinette hozzáférhetetlen erkölcseit ádázul védelmezik, áldozatkészségét, jóságát, mocsoktalan nagyságát versben és prózában ünneplik; az arisztokrácia könnyel áztatott történetkék fátyolát szövi a megdicsőült "reine martyre", a mártírkirályné emléke köré.