"...maroknyi székely porlik mint a szikla..." [antikvár]

Pál Sándor nekem csak Sándor bácsi kitűnő írói vénával megáldott mérnökember, elismert műszaki szakértő, aki tanerőként is megállta a helyét. És nem felejtett! Legfőképp nem felejtette el családja erdélyi származását, szétszóratásukat, az utak elválását. A székely-magyar embert a XX. században több kihívás érte: egyrészt a modernizáció, mely Magyarországot a Monarchia idején felemelte, másrészt az elmaradottság, melyről Ady költészete és a Székelyföld lemaradása, a nem kívánt társadalmi rögzültség juthat eszünkbe, de gyenge pillanatunkban idealizált múltként jelenik meg, harmadrészt Trianon, a nehezen gyógyuló seb, hiszen a székelység úgy került határon kívülre, hogy erről érdemben véleményt sem nyilváníthatott! Magyar sors ez, s talán ettől válik izgalmassá Sándor bácsi családregénye, mert nagyvonalúan és tárgyszerűen, ugyanakkor nagyon érzelemdúsan ír a sok történésekről, magáról a történelemről, melyet meg- és átélt. A család: szimbólum, az együvé tartozás jelképe. Az összetartozás-érzés bemutatása, leírása, értelmezése intellektuális fegyver. Hajói használják, ha a családi kötelék erősítése a cél, akkor egy nagycsalád megőrzi „eredetmítoszát", nem hull szét, több generációt képes összefűzni a közös ősök tisztelete. Mert nem hal meg az, aki az utódok emlékezetében él. Sándor bácsi felvállalta családja bemutatását és kijelölte az utat is utódai számára: ne felejtsék el se felmenőiket, se tágabb nagycsaládjukat, s ápolják tovább az általa fontosnak tartott célt: a Pál-család magyarországi és erdélyi ágának minden körülmények között egynek kell maradnia. Remélem, ugyanilyen ajánló sorokat írhatok majd az Erdélyországban élő Pálok XX. századi történetéről is.