Márványasszony [antikvár]

Atlantis keleti partjainál még tengerben lubickolt a Nap. Nagy, néma aranymadár. Felrepült a végtelen mélységből s a horizonton meghökkenve bámészkodott.Rengeteg ember hömpölygött a boldogság földjén. Rájuk reflektoroztak az első fénycsóvák s glória ragyogott a hegyek csúcsán, aranykoronát öltöttek az ormok s a sugarakat habzsolva itták a mezők, erdők, kertek, rózsalugasok. Az embertömeg pedig ég felé emelte szemét, karját kinyújtotta a végtelenbe:Imádkozott.A tenger aranymadara megrázkódott a víz szintjén s az elnyúló parti hullámok lomha locsogással hömpölygették kifelé a szétszórt arany pihéket. Az ég azúrja is kifényesedett, gyorsan legöngyölődött róla az utolsó kárpit s már olyan volt, mint a csiszolt acél.Csak messze, nagyon messze tűnt fel egy-egy felhőbuborék, mintha titkos nagy katlan bodorgatná fel a füstjét, amelyen óriási bográcsban áldozatot főznek.