Marvin kapitány [antikvár]

Részlet a könyvből: Olivér Dorman kapitány tűnődve nézett felfelé. Vádoló pillantást vetett hajójának, a. huszonöt főnyi legénységgel, tíz ágyúval vitorlázó, Arundelben lajstromozott, felfegyverzett kereskedelmi bárkának, az Olive Branch-nak vitorláira. Szürkülő pofaszakállal övezett arcán elkeseredés ült, mert a forró, szélcsendben olykor meg-megfeszültek a vásznak, de azután rögtön újra elernyedtek, mintha - a nagy alsóvitorláktól kezdve a keskeny felsővitorlákig - valamennyi belebetegedett volna a vad augusztusi napsütésbe. De valamiben mégis reménykedhetett, mert hangtalanul fütyürészni kezdett és szinte bizakodón nézett végig a bárka hátsó fedélzetén. A hajó szelíden oldalt dőlt és nyugtalanító rendszertelenséggel süllyedt s emelkedett az óceán felületével együtt. A balfedélzet öt ágyújáról forró napsugarak verődtek vissza, magáról a fedélzetről sokkal szelídebbek. A mezítlábas, ingujjra gyürkőzött legénység bágyadtan dolgozott, fonalakat sodort a jobboldal ágyúi között. Az elő vitorla, meg az előárboc és a jobboldali hágószál közé feszített vitorlavászoncsík nyújtott nekik árnyékot. Amikor Dorman kapitány odanézett, az egyik tengerész éppen lassan felegyenesedett, átdobott egy vödröt a korláton, majd lassan felhúzta s a vizet fejére és vállára loccsantotta. A zuhany után bánatosan nézett a vödör fenekére. - Az ember azt hinné... - mondta és halk hangja az olajos csendben egészen a hátsó fedélzetig szállt - ...az ember azt hinné, hogy döglött halakat felejtettek az óceánban. Dorman kapitány beleszimatolt a levegőbe. Sós, de rothadt szagot érzett. Megragadta a kormány fogantyúját és a kormányos tartása ellenére egy kissé maga felé húzta, mintha ki akarná tapintani a hajótest érverését, azután hirtelen a tat felé fordult. Első és második tisztje ott dolgozott - kvadránssal és nagy táblázatokkal felszerelve - a hajó helyzetének meghatározásán. Közvetlenül mellettük ült egy lány, de a napernyőül szolgáló foltozott vitorlavászon mégis elválasztotta őt tőlük.