Más apától [antikvár]

Részlet a műből: 1 A függőágyban feküdt, több mint egy órája verseket olvasott. Nem volt könnyű: egész idő alatt az járt az eszében, hogy George Cecillel fog visszajönni, és eközben félig akaratlanul, fokozatosan megadva magát egyre lejjebb csúszott, míg végül egészen összegömbölyödve, nagy fáradsággal tartotta arca fölé a könyvet. A fény távozóban volt, a szavak kezdtek egymásba olvadni a könyv lapjain. Szerette volna, ha egy pillantást vethet Cecilre, egy percig töltekezhet a látványával, mielőtt az meglátja őt, bemutatkozik, és megkérdezi, mit olvas. De lekéshette a vonatát vagy legalábbis a csatlakozást: lelki szemeivel látta, amint föl-alá járkál Harrow-és-Wealdstone hosszú peronján, és kezdi bánni, hogy elindult egyáltalán. Amikor öt perccel később az alkonyi ég rózsaszínre váltott a sziklakert fölött, kezdett hihetőnek látszani, hogy valami még rosszabb történt. Hirtelen heves izgalommal elképzelte, hogy távirat érkezik, és egymásnak adják a hírt; ő vadul zokog; már látta is magát, ahogy évekkel később beszámol valakinek az esetről, habár azt még mindig nem döntötte el, mi lett volna légyen az a hír. A nappaliban égtek a lámpák, a nyitott ablakon át hallotta, hogy az anyja Kalbecknéval beszélget, aki teára érkezett, és hajlamos volt itt felejteni magát, nem lévén kihez hazamenjen. Az ösvényre vetülő fénytől a kert hirtelen még elhagyatottabb lett. Daphne kicsusszant a függőágyból, belebújt a cipőjébe, és megfeledkezett a könyveiről. A ház felé indult volna, de volt valami a napszakban, ami visszatartotta, egy eddig észre nem vett titok sejtelme vonzotta lefelé a füves lankán, túl a sziklakerten, oda, ahol a fák árnyképeit tükröző kerti tó most ugyanakkora mélységet tárt fel, mint a fehérlő égbolt. Az a hosszú, mozdulatlan pillanat volt