Másoknak világítva [antikvár]

Első fejezet A testimónium Dél volt, de alig lehetett embert látni a vásárhelyi utcán. 1754 fölöttébb kemény tele még ezen a késő márciusi napon is éreztette fogát. Erősen havazott, kelet felől metsző, jeges szél fújt. A kollégium repedezett falú dísztermében - az auditóriumban - ugyanakkor, a sok fiatal test kigőzölgésétől, kibírhatatlan meleg volt. Régi iskolai törvény szabta meg, s tegnap Kövesdi János rektor uram személyesen is kihirdette a publikus preceptorok - a köztanítók - között: „domirii, tudják, hogy az akadémiákra menők az egész diákság, a kurátorok, a professzorok és más közelebb levő belső személyek jelenlétében in pudlico auditorio disputálnak és examináltatnak. Jól vigyázzanak hát, hogy mindenki ott legyen." Ott is voltak mindnyájan. A diákok és a kíváncsiak zsúfolásig töltötték az auditóriumot. A kétoldalt elhelyezett székeken a senior, vagyis a felügyelő, a kisegítő tanítók, és a már csak névleg tanulóknak számító publikus diákok ültek. Az alacsony padokban a bokáig érő fekete köpenyt viselő tógátus diákok, hátul pedig lábon a kicsik szorongtak. Alig lehetett közöttük rendet tartani. Maga a vizsgáztató bizottság a zöld posztóval borított nagy asztalt ülte körül. Az asztalfő természetesen a kollégium gondnokáé, Lázár Jánosé volt, de Görög György uram, Marosszék főbírája ugyancsak szorosan húzta székét a kurátoré mellé. A keszeg, görnyedt hátú Kövesdi János, a nagy reverenciától már azt sem tudta, mit tegyen. Székét tisztes távolságra helyezte az elöljárókétól, s ugyancsak igyekezett kedvükben járni. Minden oka megvolt rá. Nehéz időket élt meg. Pár évvel ezelőtt egyik napról a másikra megfosztották kollégiumi tanári állásától. Fűhöz-fához szaladgált bűnét tudakozandó, de csak a főkurátor vallott színt. Elképedt, mikor a vádat meghallotta. Márhogy ő sokat iszik? - szörnyülködött. - Hát olyan nagy bűn, ha az ember reggel, iskolába menet, felhajt egy kupicával? 5