Mássászületés [antikvár]

Egy halott élet Ahogy az ember öregszik, idővel kénytelen belátni - persze csak ha a világ addigra nem veszi el teljesen az eszét, nem bugyolálja be teljesen egy szerepbe, mint egy múmiát -, hogy nincs már semmi lényeges, ami miatt érdemes volna élnie. Az újnak tűnő gondolatok ízetlenné válnak, mint az ősrégi találós kérdések. A testi kapcsolat puszta gondolata is bűzlik, mint egy piaci hentesbódé, a nyers hús szaga érződik rajta, amit a mohóság szomorú törvényének engedelmeskedve árusítanak ki. Többé nem hajtja a létezés éhe. Ilyenkor az embernek nincs sok választása. Vannak - s ők a legtisztábbak -, akik öngyilkosságot követnek el. Mások megrémülnek attól, hogy belefásultak a vágyakozás utáni vágyakozásba, ők belefeledkeznek a társadalom bohóckodásába, ami maga is álruhába bújtatott öngyilkosság. Kevesen vannak csupán, akiknek kijut az a titokzatos létezés, amelyről itt beszélni szeretnék. E létezés nem fogható sem az élethez, sem a halálhoz, sem pedig bármiféle emberi tevékenységhez. Ha többé már nincs kedvünk élni ebben az elvásott világban, ez utóbbi esetben hirtelen feltörhet bennünk egyfajta váratlan öröm. Ahogy ebben a pillanatban is: egy söröző csendes terme, egy szép, bár fakó mosolyú, testes nő könnyű, bő ruhában. Az arcára vetül a nap sugara, hunyorog, rám köszön. Felismerem őt, ismerősek még ruhája hullámzó redői is, még a fény könnyű tánca is a pihéken a nyakán. Felismerem, pedig tudatában vagyok, hogy most látom először Ismerősek a helyiségben terjengő illatok, az éberen várakozó bútorok, a tájak a falakon lógó fényképeken. A golden retriever is ismerős, mancsával halkan kaparászik a padlón, amitől csak még súlyosabbnak tűnik a csend. A nő kihozza a kávémat. Ismerős a vadóc gyönyör, melyet öle nyújt, érezni lehet az erejét, érezni lehet súlyos keblének lágyságát. A káprázat szinte elvakít, valóságosabb, mint maga az életem Odakint ugyanez az örömteli felismerés fogad: keskeny vasút szeli végig a néptelen utcát, a sínek mentén baktatok a tó felé lejtő kavicsos töltésen. Két kocsiból álló szerelvény zakatol el mellettem, megáll, leszáll róla egy fiatal nő. Világos, könnyű szarongot visel, kiemeli napbarnított bőrét. Megakad a tekintetem kis, izmos testén, feszes és ruganyos, akár egy táncosé Egy csapásra hasít belém a felismerés: az okkersárga föld, a halvány mályvaszínű tó, a nő sziluettje a parton. Leülök, nekidőlök egy sziklának, és még mindig hitetlenkedve rájövök, hogy a halálban tett kitérőm véget ért. 7