Maszada - Az utolsó szikla [antikvár]

Előszó Van úgy - valami csoda folytán talán hogy a mély érzelmek elnyomhatatlan szót követelnek maguknak. Visszatarthatatlanok, erőszakosak. Utat keresnek kifelé, hogy megmutassák végre magukat. Beleszállnak az ember ujjaiba, amelyek a klaviatúrát csapkodják, és szavakká alakulnak a képernyőn. E fénylő felület pedig ezáltal megtelik színekkel, képekkel, érzésekkel és tanulságos mondanivalóval, hogy üzenetté váljon másoknak. Ha létezik e csoda, hát én átéltem, miközben Az utolsó szikla megfogant bennem. Csoda volt valóban: éreztem a belső indíttatást, hogy valami olyat tegyek a Tisztelt Olvasók elé, ami remélhetőleg elgondolkodtatja az EMBERT. Az igazi EMBERT, aki nem elutasító, aki nem fél kitárulkozni, nem fél tárgyilagosan elgondolkodni és nem befolyásolható a szokványos ellenségeskedések, kicsinyes és primitív gyűlölködések hatásai által. Minden nép átélt tragédiákat. Minden nemzetnek megvan a maga drámája, amely tanulságokra tanít. Én úgy látom, a mindnyájunkat érő fájdalom az a Véső, ami végül finom mívű, igaz és érzékeny karaktereket alkot, s emellé megvilágosodást nyújt arra, hogy e Véső teremtményei, ezek a kifinomult személyiségek, ne ellenségnek tekintsék a másik szenvedőt, hanem a saját drámájukon keresztül átérezzék a szenvedését is. Reményem az, hogy ez az „emberi érettség" elhozhatja azt a különleges és vágyott állapotot, hogy a népek végül tisztelettel fordulnak egymás felé. A könyv, amit írtam, a történelem egy szelete. Valóságos. Ahogy a fájdalom is, amit a szereplői érezhettek. Úgy hiszem, érdemes elolvasni és átélni, hogy messzebbre lássunk Marcellus Mihály