Mata-hari [antikvár]

Részlet: Worland van der Huysen acélszürke szemei itták a fényt. És a fény zuhogott kiapadhatatlanul, végnélkül, mintha egy szerelmes Isten hullatta volna le aranyzuhatagát Danáe ölébe, Jáva szigetére. A bungalow terraszáról messzire lehetett látni. És a fehér vászonnal bevont parafasisak ellenzője alól még egyszer kifutott a két szürke szem tekintete, hogy a távolságok kincseit a pupillák kis fekete pontjának végtelen mélységeibe rántsa. A csatornácskák egymást metsző egyenesei óriási sakktáblához tették hasonlatossá a fensík rizsföldjeit, vízzel elöntött kockák ezüst és gyémánt csillogásában verték vissza a trópusi nap sugarait. Jobbról a falu bambusznádházai égtek elszórt narancsvörös foltokban, amelyek fokozatosan vesztek el a pálmaerdő kékeszöldjében. Balról dombsorba hullámzott a sík, a lankán gyapotültetvények fehér sávjai villogtak és indigóültetvények sötét foltjaival váltakoztak a téglavörös kosnilltelepek. Túl a dombokon európai szemnek hihetetlen, szinte fájó színekben tüzeltek a hegyhátak. Cinobervörös ment át a citromsárgába, karmin változott violán és lilán át a legsötétebb feketékbe, tintaszínek olvadtak ultramarinba s halványodtak kobaltba. És mindezekben a harsogó fokozásokban a legvalószínűtlenebb zöldek küzdöttek az uralomért. Tereket hasogató méregzöld, bronzba átcsapó pávazöld, okkerbe és földbarnába halkuló tompazöldek, mindenben az égbolt izzó rézüstjének vakító reflekszei villództak, mint a színszimfónia végső felfokozása, minden árnyalat arany aláfestése...