Mauprat [antikvár]

Részlet: Marche és Berry tartományok határán, azon a vidéken, amelyet Varenne-nek hívnak, s amely terjedelmes síkság, itt-ott tölgy-és gesztenyeerdőkkel, az egész táj legbozótosabb és legkietle-nebb szögletében van egy kis romba dőlt várkastély, egy vízmosás mélyén, s töredezett tornyait csak egészen közelről, a főkaputól száz lépésre fedezi fel az arra járó. Körötte a százados fák s felette a szétszórt sziklák örökös homályba borítják, s legfeljebb déli napsütésben járható ez az elhagyott út, amely egyenesen odavezet, ha nem akarunk megbotlani a minden léptünket feltartó romokban és a bütykös fatörzsekben. Ez a sötét vízmosás s ez a szomorú várkastély nem más, mint maga Roche-Mauprat. Nemrég történt csak, hogy az utolsó Mauprat, az egész birtok örököse, lebontatta a kastély tetőit, s eladta az épület gerendáit; aztán, mint aki arcul üti őseinek az emlékét, lerontatta a kaput is, lebontatta az északi tornyot, letörette talpig a kastélyfalat, s úgy ment el onnan a munkásokkal, lerázva talpáról a port is, és átengedve birtokát a rókáknak, a sasoknak és a viperáknak. Azóta, ha a környékbeli szétszórt kunyhókban tanyázó favágók és szénégetők a roche-mauprat-i meredek táján járnak, fölényesen fütyörésznek, vagy akár erélyesen meg is átkozzák a romokat; de csak nappal, mert estefelé a kecskefajd huhogni kezd a lőrésekben, favágók és szénégetők sietve s csöndben járnak arra, s olykor még keresztet is vetnek, hogy elijesszék maguktól a romok közt uralkodó rossz szellemeket. Bevallom, én magam is, ha éjjel errefelé jártam, mindig valami szorongást éreztem; s nem mernék megesküdni rá, hogy viharos éjszakákon nem vágtam-e erősebben sarkantyúmat a lovamba, hogy mielőbb továbbjussunk ettől a kellemetlen szomszédságtól. Gyermekkoromban a Mauprat név Kékszakáll és Cartouche, a haramia társaságában élt az emlékemben, s rémálmaimban többször megtörtént, hogy a mesék szörnyeinek rég felejtett legendáit alaposan összekevertem azokkal a csak nemrég tör-