Mauprat I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből: Marche és Berry tartományok szélén, azon a vidéken, amelyet ma is Varenne-nek hívnak, s amely terjedelmes síkság, itt-ott tölgy- és gesztenyeerdőkkel, az egész táj legelterjedtebb és legsivatagosabb szögletében van egy kis rombadőlt várkastély, egy vízmosáshoz tapadva, s töredezett tornyait csak egészen közelről, a főkaputól száz lépésre fedezi fel az arrajáró. Körötte a százados fák s felette a szétszórt sziklák örökös homályba borítják, s legfeljebb déli napsütésben járható ez az elhagyott út, amely egyenesen odavezet, ha nem akarunk megbotlani a minden léptünket feltartó romokban és a bütykös fatörzsekben. Ez a sötét vízmosás s ez a szomorú várkastély nem más, mint maga Roche-Mauprat. Nemrég történt csak, hogy az utolsó Mauprat, az egész birtok örököse, lebontatta a kastély tetőit, s eladta az épület gerendáit; aztán, mint aki arcul üti őseinek az emlékeit, lerontatta a kaput is, lebontatta az északi tornyot, letörette talpig a kastélyfalat, s úgy ment el onnan a munkásokkal, lerázva talpáról a port is, s átengedve birtokát a rókának, a sasoknak és a viperáknak.