Max Tivoli vallomásai [antikvár]

1930. ÁPRILIS 25. JVIindannyian valakinek az örök szerelme vagyunk. Ezt le akartam szögezni, arra az esetre, ha netán fölfedeznek, mielőtt befejezhetem az írást, vagy arra az esetre, ha netán annyira felizgatják magukat a vallomásomon, hogy a tűzbe hajítják, mielőtt erről a nagy szerelemről és a gyilkosságról számot adhatnék. Senkit sem hibáztamék érte. Rengeteg dolog akadályozza, hogy egyszer valakinek végigmondjam a történetemet. Adott egy hulla, és ez magyarázatra szorul. Egy háromszor szeretett asszony. Egy elárult barát. Egy hőn áhított fiúgyermek. Úgyhogy kezdem a végén, azzal, hogy mindannyian valakinek az örök szerelme vagyunk. Itt ülök ezen a szép, áprilisi napon. Minden változik körülöttem; a nap hosszú árnyékot vet a gyerekek és a fák mögött, amely időnként eltűnik, ha felhő jelenik meg az égen. A fu arannyal tehk meg, aztán semmivé lesz. A nap összepacázza, majd fölitatja az iskolaudvart, szépségesen ragyog és káprázik minden, és én levegő után kapkodok a közönség közt. Senki sem veszi észre. A kislányok körben ülnek, ruhájuk keményítőtől és izgalomtól ropogós, a fiúk a baseballpályán vannak, vagy a fákról lógnak fejjel lefelé. Odafent egy repülőgép ejt ámulatba, miközben tanító nénis krétacsíkot húzva maga után eldübörög. Repülőgép; ez már nem az az ég, amit valaha ismertem.