Meddőfelhők [antikvár]

Mintha megnémult, megsiketült volna az egész világ. Már vagy egy félórája nem jut el hozzám egyetlen hang, egyetlen rezdülés sem. Vagy én siketültem volna meg? Hisz a saját lépéseimet sem hallom. Kemény aszfalt van a lábam alatt, mégis úgy rémlik, mintha vattán vagy valami más puha, hangelnyelő anyagon lépkednék ebben a borzongó, nyári éjszakában. S vajon hová? Ki tudja? Úgy érzem, meg sem tudnék állni, csak menni fogok, menni, míg csak utamat nem állják. Fülemben valami nyomást, valami kellemetlen szorítást érzek. Talán ezért nem hallok semmit. Hatalmas, béna csönd borul a városra. Jó késő lehet már: a hold egészen alacsonyra bukott, ferdén, szűken szórja-sugarait a felhők közül. Nagy, gomolygó, nehéz felhők úsznak elszórtan az égen. Már hetek óta így gyülekeznek minden éjjel az égbolton, még sincs belőlük semmi haszon. Meddőfelhők. Tavasz óta nem volt egy szem eső. Minden kiég, elpusztul. Az aszfalt most is ontja magából az aszályos napok fülledt melegét - nem is tudom, miért borzongok. Hatalmas, béna csönd... De most már tudom, hová megyek. Mintha csak most ismerném meg az utcát, a mögöttem elmaradozó kirakatokat, kapualjakat. Igen, most jobbra fordulok - és itt van előttem a ház: az ő házuk. Hosszú, soklakásos, régimódi földszintes épület. A két szélső ablak az övék. Mint két sötét, beesett szem néz rám szemrehányóan és hallgat, hallgat. A falon rozsdás lámpavas. meredezik fázósan az ég felé: komor, végzetes felkiáltójel. Az utcai villany fénye néha ráesik az ablakra, és ilyenkor a sötét üvegtábla ellenségesen villan rám, aztán megint hallgatásba merül. Pedig mi nem vagyunk ellenségek. Az én szemem is sötét, mint az övé, mindkettőből ugyanaz a valaki hiányzik. Különös ez a mindent belepő, vádló csönd. Mióta kiléptem a kórház kapuján, minden hang halott, s csak most jut el hozzám valami egészen halk nesz, ami áthatol ezen a fojtó némaságon. Igen, odabent, az udvaron, az orgonabokrok közt tücsök cirpel. S mintha bennem is cirpelni kezdene valami tücsök, mintha alig hallhatóan beszélne arról, aki még pár nappal ezelőtt ilyen hallgató éjszakákon be-belibbent ezen a kapun, belibbent légiesen, fehérruhásan - könnyedén és fehéren, ahogy a felhők szállnak az égen, ezek a súlyos, fehér meddőfelhők, amelyeket vidékről vidékre kerget, űz a vágy, hogy valahol lehullathassák frissítő, pezsdítő, életserkentő esőcseppjeiket.