Meg kell a szívnek hasadni I-II. [antikvár]

ELSŐ RÉSZ. I. Hullott a hó s amerre a szem ellátott, a tanyák mély álomba borultan aludtak a mozdulatlan, fehér csöndben. Nagy Sándor tanyáján, az egyik szalmaboglya mögött, két gyerek állott a fergetegnek induló februári hóesésben. Egy szőke, nyilttekintetű, melegarcú leány, meg egy meggyérési legényke. Hallgattak, néztek maguk elé. A leány, Zsófi, cipője sarkával félköröket kanyarított a porhanyósra ázott földbe, a gyerek, János, pedig elgereblyélte tekintetével a szétomló rögöcskéket. Messze tőlük, a Tiszán túl, arrafelé, amerre a fűzfák ébresztgették a tavaszi vizeket, talán már sütött is a nap, itt azonban még fújt a szél és arcukba vágta a lucskos havat. A hideg kicsípte a bőrüket, az orruk, meg a kezük vörösre dagadt a hóiétól, de nem törődtek vele, csak néztek bele a levegőbe. A leány maga sem tudta egészen, mit akar, de mert a szorongás, amely már tegnap elfogta, amikor hallotta, hogy a gazda Jánost is be akarja vinni magával a városba, a jézusi vásárra, egyre jobban közeledett a szíve felé s fönt a torkát már szorongatta is, nemsokára mégis csak rászánta magát és fölnézett.