Meghalni Vukovárnál [antikvár]

Részlet a könyvből: "Harmincöt éves múltam, s még nem öltem embert. Mifelénk a tyúklopás is nagy ügynek számít, nemhogy az emberölés, Soha, egyetlen gondolatom sem forgott a gyilkosság körül, bár meg kell adni, ölni azért öltem néha. Faluhelyen az ember nem menekülhet meg az ilyesmitől. Egyszer például fölakasztottam egy rühes macskát. Nehezéket kötöttem a hátsó lábára, hogy ne tudjon fölkunkorodni, s ne harapja el a madzagot. Ez volt gyerekkorom legnagyobb gyilkossága, ha a féltéglával agyonvert kecskebékákat és a parittyával lelőtt verebeket nem számolom. Mondhatnám azt is, hogy vasárnaponként tyúkot vágtam, de akkor hazudnék. Ezt a munkát mindig anyám végezte el. Lába közé vette a jércét, bal kézzel hátrafeszítette a fejét, jobbjával meg - egy gyors, nyiszáló mozdulattal - lefejezte a szerencsétlent. Valóságos csoda volt, ahogy az én gyöngéd, halk szavú édesanyám sárga földig ható közönnyel végezte ki isten egyik teremtményét. Csak akkor hőkölt hátra, és ejtette el a konyhakést, ha a lefejezett állat ne adj' isten fölpattant, és megiramlott a kertkapu irányába. Az ördög nyargalászik rajta, suttogta ilyenkor anyám, és egymás után háromszor keresztet vetett. A kivergődött, kivérzett csirkét azon nyomban elásta a ganédombba. Rántott levest ebédeltünk aznap. Nem, dehogyis vágtam én csirkét! Egy ilyen tollas jószág halálában nincs semmi méltóság. Bezzeg a disznóéban!"