Megindul az erdő [antikvár]

ELSŐ FEJEZET I. A patak csörögve futott át a csöndön. Csobogása csupa öröm volt, mint a megvalósult reménység. Jávorszarvas kortyolta vizét. Szétvetette lábait és ijedten állt, mintha csak a szívverését hallgatná. Nedves, remegő ajkáról a cseppek visszahulltak a patakba és sejtelmes karikákat gyűrűztek a vízre. Aztán hirtelen nekiiramodott és eltűnt az erdő homályában, akár az örvénybe dobott kő. Ezt a rejtett vízivót ismerte az erdő minden vadja: hiszen idevezettek a csapások is. Egy fa mögül ráncosképű öregember lépett elő. S a vízben most nemcsak az ég s a sárgult tavalyi fű tükröződött, hanem a kutyabőrsapka és a kabát-ujjakból előlógó két hosszú kéz is. Az öreg kitágult orrlyukkal bosszúsan hallgatta az ébredés fülsiketítő zsivaját A lebukó nap utolsó órájában az erdő röfögni, ugatni, énekelni kezdett: valamennyi vad külön szerelmi hangszerét fújta. Elsőnek a cinkék kezdtek rá, majd valahol a szomszéd mocsárban, ott, a szerelmes madarak rejtekhelyén, éles hangon válaszoltak a szalonkák. A hegycsúcson, melyet arannyal szórt tele az alkony, a bíbic jajgatta a földi élet "kínjait, zokogva hívta bóbitás párját a vadgalamb s bömbölni kezdett a bölömbika is. A láp felett sápadt fénnyel kigyulladt az első csillag. Már az öreget is elfogta a tavasz varázslatos bizsergése, már-már maga is ugrált, szökellt volna a megkótyagosodott madárnéppel együtt, de egyszerre csak északi szél surrant be orrlyukán. Tüsszentett, összeráncolta homlokát s ő is eltűnt a sötétben. Nem maradt más a pataknál, csak a száraz borókabokor, nem ébresztette fel a legmámorosabb tavasz sem. A vadon elcsöndesült, elhallgatott a szerelmes kórus is,'