Mégis [antikvár]

Nem tudom, vajon a város elejét vagy végét, de minden bizonnyal a határát jelzi az a BUDAPEST feliratú tábla, amelyik sok éve támaszkodik a Julcsi néni kertje sarkán álló akácfához. Ezt a fát girbegurba törzséről, egyre gyérebb ágairól lehet felismerni, de tavasz-szal mindig szép lila, édes illatú virágokkal büszkélkedik. A kertet és annak közepe körül álló, ablakaival az utcán járó embereket, autókat leső, düledező családi házat az asszony jó tíz évvel ezelőtt elhunyt szüleitől örökölte. A nővére egy másik falu mellett birkákkal és legelővel járó tanyát kapott, ő ezt. Nem volt ínyére a döntés. Szerinte ismét bebizonyosodott,- hogy anyja kedvence a nővére volt, az egykor szép, szőke, loboncos hajú és főleg mindenkivel, még örökké morgó anyjukkal is kedves, mosolygós lány. A kert nagy volt, de gazzal tele, fa csak pár volt rajta, az sem jó semmire, még csak szép se. A házból a korosodó szülők már évek óta elköltöztek, csak patkányok meg néhanapján hajléktalanok laktak, ők is csak átmenetileg. Amikor a szülők megtalálták egymás mellett végső nyugvóhelyüket a faluszéli temetőben, és a postás a hagyatéki tárgyalás után kihozta az örökségről szóló végzést, Julcsi csak akkor, egy ködfátyolos novemberi napon szemrevételezte a házat. A vizit lesújtó volt. A romos, helyenként repedezett falú házban nyúlós pókháló fogadta, pállott bűz, málló vakolat, lába előtt futkározó egerek, repedezett ablakok, penészes zacskók és mindenféle egyéb szemét. Julcsi a házbeli rövid szemle után kiment a kertbe. Ott sem fogadta szívderítőbb