Megtudtam, hogy élsz [antikvár]

Részlet: "Ez volt az utolsó ősz, és Hernádi Tivadar szerint nem sokban különbözött a többitől. Voltaképpen még nem is volt ősz, szeptember elején jártunk, a csendes, külvárosi utcákon kioldott fejkendőjű asszonyok ültek a járda szélén, és bicskaheggyel gyomlálgatták a gazt a kövek közül. Nem is tudom, miért számítottuk a dolgokat éppen ettől az ősztől, hiszen ez már a negyedik volt azóta, amióta Közép-Európa térképén összekuszálódtak a határok, és mi az ifjúkor közbeiktatása nélkül léptünk át gyermekkorunkból a nem éppen örömteli fiatalságunkba. Nekem mindenesetre már a zsebemben volt a katonai fölmentésem. Még egy évi haladékot kaptam. Remek. A tantestületből összesen kettőnek volt fölmentése, hárman már túl voltak a katonaköteles koron, a többi pedig nő volt. No és persze ott volt Hernádi Tivadar, bár ő úgyis létszámfölötti volt, filozófiai doktor, műkedvelő tanító. De azért sokat adtam a véleményére: mi ketten elválhatatlanok voltunk, noha tulajdonképpen sohasem jártunk egy úton. Ahol Tivadar volt jelen, onnan én rendszerint hiányoztam, s csak ritkán sikerült összehangolnunk álláspontjainkat. Mégis szerettem. Mindenki szerette, rendes gyerek volt, kicsit bolond. Abban az időben mindnyájan kergék voltunk egy kicsit, túl sokat elemezgettük az életet, amíg lehetett. Azon az őszön persze már régen nem lehetett: a Műhelyt még a bécsi döntés előtt feloszlatták a hlinkások, az Eötvös-kört a döntés után a turulok, a Táncsicskör még harmincnyolcban illegalitásba vonult, később szétszóródott, az Autonóm-körbe viszont már csak a fajvédők és ébredők jártak, és mi úgy lézengtünk a háború harmadik vagy negyedik évében, akár az óvatos kuvaszok.