Meléte I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből: Tenger. Milyen boldogság. Amint lekopogtatom írógépemen ezt a szót, mágus vagyok. Kitárulkozik szobám négy fala, a végtelen itt kezdődik íróasztalomnál, vizek tükrének roppant síkja ragyog fel, hullámok muzsikája dalol, fároszok tüzei küzdenek éjszakai köddel, létünk ősi bölcsője ring gigászian, titokzatos-félelmesen. És én elsuttogom szerelmesként ezt a gyönyörű szót: tenger. Kimondom férfiasan, küzdő gályám fedélzetén: tenger. Elordítom a forradalmár viharhangján: tenger! Elhörgöm hajótöröttként, vízbefúlóként: tenger. És elgőgicsélem, elmotyogom anyaölbe kívánkozó csecsemőként: tenger. Álombaringat ez a szó, halálbaringat, vonz ellenállhatatlanul a nagy mélységek felé, ahonnan egyszer feltörtettünk évmilliókon át, hogy idevetődjünk szerelmes ifjúnak, küzdő férfiúnak, örök forradalmárnak. Ő pedig vonz viszsza, boldog kisdednek, énekli szirének bűbájos énekével az évmilliókat, amelyeken születésünk előtt ringatott. Tőled kaptuk lelkünk muzsikáját, lelkünk viharait, lelkünk mélységeit. Te vered vissza szemünkbe hajnalfény ragyogását, déli nap szikrázó tüzét, alkony izzását. Rajtad ringottak gályák, rajtad indultak kalandra kalózhajók, briggek és fregattok. Rajtad siklanak fehérre lakkozott jachtok és rajtad szántanak végig diadalmasan ötvenezertonnás páncélszörnyetegek. Te tűröd félelmes, ezerarcú mosollyal. Csak néha kapsz fel egyet örvényeid polipkarjával és ők eltűnnek mélységeidben. Én tudom, tenger, miért teszed...