Menekülés [antikvár]

Részlet a könyvből: Uutela, egy özvegyember, asztala mellett ült és befejezte a borotválkozást. Félretette kését és a tükörbe pillantott. Csendes derültség áradt szét arcán. - Mennyire megfiatalodik az ember, ha levágja a szakállát, - gondolta magában. - Alig ismerek magamra. Még mindíg ott ült a tükör előtt és nézegette magát. - A ráncok? No, igazán nem az öregségtől vannak, - gondolta és ujjával elsimította az orra tövéből kiinduló barázdákat. - Alig lehet észrevenni őket. Azután felállt, ajka mosolygott s két apró, okos szeme ragyogott széles homloka alatt, amelyet hosszú, jóindulatról tanuskodó ráncok szántottak végig. Megmosta arcát és a borotváló készletet berakta a kis faliszekrénybe. -Az öregség? - mosolygott és a fésüvel végigsimította tömött, sötétes haját. - A magamfajta ember sohasem öregszik meg! Amíg ezeket elgondolta, olyan délcegnek és ruganyosnak érezte magát, mint egy fiatal fiú.