Ment egy ember az úton [antikvár]

Arról az időről mondok történetet, amikor Aia, vagy ahogy a köznép nevezte, Vani még tengerparti város volt; amikor az első görög Kolkhisz földjére lépett, és kikötőhelyet kért hajója számára. Azon a napon a tenger hosszas hánykolódás után végre úgy döntött, hogy egylépésnyit hátrébb húzódik a várostól. Ez volt a legelső - s a legnehezebb - lépése; később már ment minden a maga során. De ki is tudná visszatartani a tengert? Még ha Aia apraja-nagyja mind belekapaszkodna is, kisiklana a markukból, mert nincs az az erő, amely szembeszegülhetne azzal, amit a természet kigondolt. Előbb-utóbb így kellett történnie: a tenger határozott, és lépésről lépésre, kicsinyenként hajtotta végre valóban alattomos tervét. Aia lakosai úgy megijedtek, megzavarodtak, hogy meg sem próbálták visszaszerezni azt, amit elvesztettek. Abbeli mély meggyőződésük, hogy a tenger büntetésül valamilyen nagy vétkük miatt hagyta ott őket - egyre mélyebb és szilárdabb lett; hogy igen, a tenger úgy hagyta el őket, mint a gondviselő szülő a családját, mint a hazulról eltávozott férj az asszonyát, akinek kikapóssága és görbe útjai végül is kihozták a béketűrésből. Igen, a férj elment, de végig olyan gondosan, elővigyázatosan viselkedett, annyi türelmet mutatott, hogy senki sem sejthette, mire készül; amikor aztán minden kitudódott, ő már messze járt A tengertől elhagyott földsáv egyre szélesebb lett, nyirkos és ráncos, mint az újszülött csecsemő bőre, s szinte gyászszalagként szegélyezte a partot. Majd hatalmas mocsár keletkezett a város és a tenger között - bugyborékoló, zöld és hínáros, mintha valamilyen szörny mérges okádéka lenne. Az egykor híres, világszerte ismert város eldugott, istenhátamögötti zu-