Mentőakciók [antikvár]

ELŐHANGFelnőtt életem legnagyobb részét háborúzással töltöttem. Amikor még gyerek voltam, a szociális lakóövezetekben nemigen lehetett mást csinálni, mint bajba kerülni, vagy a tévét bámulni. Mivel abban nem voltam elég jó, hogy kimásszam a csávából, az utcákon csatangolás helyett inkább olvastam, és vadul néztem a sorozatokat.A kedvenceim a háborús sorozatok voltak, amelyek évekig mentek. Ugyanaz az állandó szereplőgárda, akiket közelebb éreztél magadhoz, mint a saját családodat, akik összeszorított szájú altiszteket és tiszteket játszottak, és akik folyamatosan az Ellenséggel csatáztak, minden évadban másikkal. Néhány sorozat, ma már tudom, hiperhazafias maszlag volt, mások viszont nyersebbek, sőt néha akár kritikusak is a háborús gépezettel szemben, de volt egy közös vonásuk: mind győzelemmel végződött. Lehet, hogy elképesztő áron vívták ki azt a győzelmet, rengeteg áldozattal, de soha nem férhetett hozzá kétség, hogy az Ellenséget térdre kényszerítették.Amint az kiderült, lószar volt az egész.A valódi háború, na, az piszokul nem ilyen. A valódi háborúban a legtöbbször nem ennyire egyértelmű, hogy ki nyert. Néha összeméritek a fegyvereiteket az Ellenséggel, és mindketten elcsigázva, kimerülve, mentálisan összeverve vonultok vissza a harcból anélkül, hogy a tiszta győzelmet bármelyikőtök is felmutathatná. Nem lesz egy földdarab, egy célkitűzés, amire rá lehetne mutatni, hogy ez az, amit katonák és tengerészek tízezreinek életét feláldozva kiérdemeltünk". Néha mindkét7