Ments meg [antikvár]

prológusKicsi lélekAhol én vagyok, ott nincs se nappal, se éjjel, nem létezik az idő. Nincs senki más, csak én, és ezek a kis lángok, amelyek mozognak és rebbennek, pedig nem fúj a szél. Néha érzem, hogy örvények kavarognak mellettem, könnyű, láthatatlan kezek érintenek meg, hidegnek érzem a leheletüket, a sóhajaikat. Hallom, ahogy suttognak, az életükről és a halálukról mesélnek, és én hallgatom.Mennyi történet!Mennyi szeretet és fájdalom, boldogság és bánat, milyen sok élet és milyen sok halál. Próbálom szólítani, próbálom megállítani őket, hogy beszélhessek velük. De ők nem figyelnek, nem állnak meg soha. Áramlanak és elúsznak, láthatatlan fénypászmák a ködben. Nem marad más, csak egy ragyogó kis láng a távolban, egy emlék, a történetük árnyéka - és megint egyedül vagyok.Már tudok dolgokat, amelyeket korábban nem tudtam. Olyan régóta hallgatom a suttogásokat, olyan sok életet ismertem meg. Gyerek voltam, de többé már nem vagyok gyerek, mert annyi mindent tudok, és annyi mindent hallottam. Alámerülök a lelkek tengerében, és hallgatom a hangokat, amelyek itt vannak velem. Figyelek, és tudom, mit őriznek a szívükben.