Menyegző [antikvár]

A jljl szomorúság és a szenvedés virtuózai között álldogáltam a temetőkertben. Melegen tűzött a Nap azon az augusztusi délutánon. A gyászolók sötét ruhái megadóan fogadták magukba a perzselő sugarakat. A temető irodájának előterében függő fekete táblán négy temetés volt előjegyezve. Apám harmadiknak következett. A korán hízásnak indult temetkezési alkalmazott ájtatos hangon aznap harmadszor mondta fel a kegyelet-ipar szövegeit. Mi mást tehetett volna? Néhány nappal azelőtt egy szakember a képernyőről azt mondta, hogy a temetkezés biztos üzlet, mert a városban évente harminchétezer ember hal meg. Gondolataim között botorkálva csak akkor vettem észre a temetkezési szakember segédjét, amikor már gyászosra horgasztott fejjel állt az urnák fala előtt, kezében apámmal, aki már egy kis dobozban elfért. A hölgyek felzokogtak, a férfiak mellkasukra hajtották fejüket. Tekintetem elindult, hogy óvatosan körbejárja a gyászolók csoportját. Sejtettem, kik voltak apám egykori szerelmei. Kötelességemnek éreztem, hogy gondolatban megszólítsam őket. Egyiküknek - természetesen apám nevében - azt mondtam: „Ne zokogj kedvesem, mert bár gyászos az óra, de arra gondolj, hogy te vagy az igazi. A többiek csupán egy élet bocsánatos 5