Mezei asszonyok [antikvár]

Részlet a kötetből: Mint a föld... Ott álltak a garádics fölött, hosszú sorban, komor arccal, vad szemük mélyén fenyegető villogással. Mint egy sor szárnyát verdeső, visongató varjú. Körül a garádics palánkján, a széles, fehér falpárkányon muskátlitövek virítottak. Két sorban paprika függött, fönn a padlás alatt. Néhány kendermagos tyúk kapirgált lenn az udvar gyér füvében, közel a kerekes kúthoz. Nyárvége volt, kék árnyékok bújtak már elő a kert végén, a bodzabokrok alól. Anna, a csapat közepén, a kékrefestett ajtószárnyakhoz támaszkodott s messze elnézett, a feléje hajló fejek fölött. A napot keresték szemei, a napnak melegét soványra aszott tagjai. Mintha nem is hallotta volna a körülötte zúgó kárálást. - Én bizony nem engedném a jussomat... - Én kikaparnám a szemét!... - Én a kenyérrel, borral szemére vetném... - Én nem hagynék neki nyugságot: csúfítanám, mérgesíteném... Anna komoran, fáradtan intett. - Ne bujtogassatok engem. Úgyse cselekszem meg, egyiket se! A „kárálók", csupa „kedves" szomszédasszony, gyerekkori pajtás, koma, meg rokonnép, fölháborodva csattant reá: - De nem érdemel kíméletet! - Aki más asszony után fut, szégyenkezzék! - Meg kell az olyat gyalázni, este is, reggel is! - Hadd tuggya meg az is, mi a bánat, meg a szenvedés. Anna, ott az ajtónál, mintha megrezzent volna.