Mezei mirákulum [antikvár]

A HOLD KELETRŐL NYUGAT FELÉ úszott nagy karcsapásokkal, alatta ellenkező irányban vágtattak a felhők. A Hold sárga volt, vidám, hunyori; egy tapasztalt, erős csavargó. Férfi. Míg úszott, fütyörészett; csupa csiklandós és parázna dalt. A felhők élő testek voltak, karcsú, szép lovasok: valami távoli sereg előőrsei. Elnyúlva nyargaltak, láthatatlan nyilakat lődöztek szerteszét s mohón lélekzettek fel mindent, amit értek. És mintha söpörtek is volna. Mögöttük palástok lebegtek és azokkal söpörték tisztára az eget, mintha küzdőteret vagy felvonulási utat készítenének elő. Siettek és nagyon gyorsan, begyakoroltan végezték a szükséges mozdulatokat. Lehet, hogy a nyilakon híreket lőttek széjjel, utasításokat, parancsokat vagy fenyegetéseket. Vágtattak és dolgoztak: csupa fiatal harcos. Az életben csend volt, tél, üvegszerű fagy: Szent Gergely-nap éjszakája. A földön ember, állat, dolgok mind aludtak. Jégpáncél alatt úgy feküdt minden, mint a halott. Éjfél lehetett.