Mezítláb a selymes fűben [antikvár]

I. Bábuska Kezdd csak el, mondta Maja, annyi első mondat van. Nem bábuska, hanem matrjoska, mondta a nagynagynéném, apám egyetlen nagynénje. Pedig nem is tudott oroszul. Hiába volt igaza, nem hittem neki. Mindig így hívtam a bábuskámat, óvatosan rázogattam, szétszedtem, aztán megint összeraktam, alaposan megvizsgáltam a legkisebb bábut, hátha valami titokzatos módon mégis ki lehet nyitni, nem hittem el, hogy tényleg ez az utolsó darab. Éjszaka sokszor éberen feküdtem az ágyamban, és amíg körbe-körbe nézegettem a szobában, elmeséltem a nagy bá-buskának, milyen kívülről a ház és a kert, a szétterülő falu, a házunk nagy részét az év bő felében beterítő árnyék. Meséltem neki az erdős szakadékokkal tagolt völgyről, a fölé boruló éjszakai égről. Féltem az égtől, mert senki sem mondta el, mi van mögötte. De talán csak a megfelelő kérdést kellett volna feltenni, hogy választ kapjak. A bábuska nagy szemekkel nézett rám, én meg kinyitottam, kivettem a legkisebb babát, gyengéden a tenyerembe fektettem, ringattam, és bámultam, milyen felnőttesen néz ki.