Bővebb ismertető
"Legyetek szelídek, mikép a galambok ..."
Rethberg építész megkövülten ült s le nem vette szemét a vele szemközt ülő Stüsser Mátyás szobrászról. Nem volt valami megnyerő alak, annyi bizonyos. Igaz, a fiatalember öltözéke tiszta volt, az építész szakkérdéseire adott válaszai biztos ítéletre s nagy tapasztalattal párosult tudásra vallottak, kétségkívül (bemutatott rajzai bizonyították) olyan munkás, akinek van mondanivalója. Ugyanezt erősíti gyors és okos eszmekapcsolása s kemény, biztos kifejezésmódja, mely a mondat megformálásában kizár minden ingadozást, minden homályt.
Az építész mégis habozott. Volt valami, ami ellentétben állt ezzel a nagyon rendezett, jól beosztott élettel. Talán a felső ajkának könnyed, ironikusan ránduló íve? Talán a jobb szájszöglete, amely mélyebben nyomul arcába, mint a baloldali? Vagy világos acélkék szeme, amelyben a félreismerhetetlen lágyságot elnyomja az értelem, sőt a ravaszság metsző élessége? A gyors, biztos szavak, amelyek föl-föl villannak beszéde nyugodt menetéből, hogy újból lemerüljenek s Rethberg most véli őket hallani, mikor már elcsendesültek? Semmi kivetni valót nem talál Stüsser Mátyáson, aki azért jött, hogy irodájában állást kapjon. És mégsem tudott határozni. Erezte, valami idegenszerű erő árad ebből a fiatalemberből: lappangó veszély, mely a közelebbi érintkezésnél kirobbanhat.