Miért kicsik a törpék? [antikvár]

Amikor a Kiadó kérésére rábólintottam: jó!, írok én előszót!, arra gondoltam, hogy csak elő kell vennem ennek a könyvemnek az ősét, címe: Szakolczaival az aluljáróban, s annak előszavát egyengetnem át ide. Be kell vallanom: anélkül, hogy az az előszó bármit is vesztett volna időszerűségéből, szinte alig idézhető 1997. augusztusának végén, amikor ezt írom. Az pedig kelt 1992. január 20-án. Ha viszont ezt a feszültséget fel tudom oldani, eleget teszek a Kiadó óhajának: magyaráznám meg minél egyszerűbben, mit is akarok ezzel a könyvvel. A tények. 1989-ben felötlik bennem, hogy a kornak, amiben élünk, voltaképpen nincsen irodalmi műfaja. Az egész feledésbe is merülne, ha a Kortárs nem kér meg, írjak már valamit a lapnak, műfaji megkötés nincs, lehet novella, regény (részlet), irodalmi publicisztika és a többi. Ettől teljesen függetlenül - s talán épp ezért írt akkoriban nehezen az ember! - 1989. lévén, vadul és hajnaltól napestig politizált az író és állampolgár, addig sosem érzett eufóriában. Hogy ez utólag naivnak bizonyult, s keserűségbe, megfosztatásba fordult át, annál mi sem természetesebb, ha a történelmünkre és geopolitikai helyzetünkre visszarévedünk. Aztán egy véletlen találkozás kiváltja azt az esszésorozatot - tizennégyet - amiből az 1992-es kötet összeáll. Sokféleképpen neveztem el, kérdésre, kérdezetlenül. Az 1992-es előszóban: az író kifordított feje. A rendszerváltozás regénye. Nincs értelme felsorolni mindet. Annyi bizonyos, hogy kísérletet tettem arra, hogy a magam módján, aktuális, múlékony eseményeket leírva, mégiscsak megírjam a kor villódzó, változó történetét. Akkor, amikor ez nem lehetséges, vagyis benne élve, kellő távlat nélkül.