Míg enyém leszel [antikvár]

PrológusMindig szerettem volna egy kisbabát, már kicsi koromban is, amikor még azt sem tudtam, miből lesz a gyerek. Mióta az eszemet tudom, belesajdul a lelkem a vágyakozásba - beteg, halálos sóvárgás tartja fogva a testem, rohan az ereimben, cikázik idegpályák billióin, és hormonok ködével borítja el az agyam. Semmi mást nem akartam soha, csak anyává lenni.Egy kislány. Túl sokat kérek?Furcsa most, és zavarba hoz, ha visszagondolok. Kisgyerekként szorosan lehunyt szemmel kívántam és kívántam, összeszorítottam a fogam és az öklöm, úgy idéztem fel minden varázsigét, és a mamám rózsaszín csillámporából meg az ezüst flitteréből állítottam össze a képzeletbeli varázsport. Aztán meghintettem vele a babámat, és lélegzet-visszafojtva vártam a pillanatot, amikor életre kel. Fájdalommentes, szűzi szülésem teljes három percig tartott.Igen, nevetnem kell, ha erre gondolok. És törni-zúzni szeretnék.Emlékszem, ahogy a csillogó porfelhő glóriája kiábrándítóan körözött a szőnyeg felé, miközben finoman megböködtem a babám. Miért nem lélegzik? Miért nem él? Miért nem kelti életre a varázspor, vagy Isten, vagy az én különleges hatalmam - bármU Semmi más, csak hideg műanyag. Mintha halott lenne. Hogy zokogtam, ahogy ott feküdt mozdulatlanul, mereven a karomban, egy kötött takaróba pólyálva! És mi lesz azzal a sok szeretettel, amit annyi éven át adtam neki - a leghosszabb terhesség, ami valaha létezett! Ez semmit nem számít? Át akartam hozni a játékvilágból a valóságba, hogy az anyukája lehessek - ő meg nem akar az én gyerekem