Mikor az öregek fiatalok voltak/Blanche avagy a szegény rokon [antikvár]

ELSŐ FEJEZET, egy csónakról, amelyik ki van kötve és egy másikról, amelyikben valaki érkezik. A kert leért egészen a Dunáig. Azt is mondhatnám, hogy a park, de nem akarok perbeszállani Istenben boldogult Kevey János úr szellemével, akié akkoriban a dunaszombati birtok volt, mert az öreg sohasem szerette az efféle nagyzolást. A kastélyt háznak hívta, a birtokot tanyának, a parkot pedig kertnek. Ma ezt fordítva szokás csinálni, de abban az időben, mikor az öregek fiatalok voltak, más volt a divat. Ők ugyan úgy mondanák ezt, hogy mások voltak az erkölcsök, de mi meg manapság effélékben nem kedveljük a nagyzolást, hát inkább csak maradjunk meg a divat szó mellett. Tehát a kert leért egészen a Dunáig. Fűzfák bólogattak a parton, szelíden ráhajolva a hömpölygő folyamra és itt-ott egy kis nád is termett a süppedős, iszapos talajon, amit hol elöntött a víz, hol meg letakarodott róla, aszerint, hogy esett-e az eső valahol messze, fönn a hegyek között, vagy nem esett. A füzek és nádak sűrűjén át, keskeny töltésen, gyalogút vezetett a vízig, amelyen egy megláncolt kis tutaj ringott, meg egy nehéz ladik. A ladikban többnyire lötyögött egypár újjnyi poshadó víz a deszka alatt s majdnem mindig pislogott benne egy-két hatalmas béka...