Milánói rapszódia [antikvár]

Utólagos megjegyzés: Sokféléről lett volna mondanivalóm e könyv írásának alkalmából: művészetről és kultúráról; az író társadalmi föladatairól, kötelességéről, hogy résztvegyen Olaszország társadalmi újjáépítésében. A módokról is, melyekkel a kultúra történelmi fejlődésének keretében ma megoldhatja ezt a feladatát, teljesítheti ezt a kötelességét. Azaz, előszót írtam volna, hosszú előszót, talán hosszabbat, mint ez a könyv maga. Nem tettem. De legalább egyetlen dolgot meg kell mondanom. Nem azért kell ezt a könyvet kommunista írásnak hinniök, mivel - mint mindnyájan tudják - harcos kommunista vagyok. Az emberi haladást a művészetben keresni egészen más dolog, mint a politikai és szociális téren való küzdés, ugyanezért a haladásért. A művészetben mitsem számít a szándék, nem számít az elvont lelkiismeret, nem számítanak a racionális meggyőződések. Minden az ember lelkivilágához van kötve és semmi mást nem lehet kinyilatkoztatni, mint pusztán emberi élményeket. A Kommunista Párthoz tartozásom tehát azt mutatja meg, ami lenni szeretnék, míg könyvem csupán azt, ami valóban vagyok. Könyvem egyik alakja tulajdon hitének szolgálatába állítja önnön emberi kétségbeesését. Kommunistának mondhatjuk-e őt? Ugyanez a kérdőjel vetül az én írói eredményeimre. És az olvasó, amikor ítélkezik, tartsa szem előtt, hogy e könyv valamennyi erénye abból származik, hogy kommunista vagyok; minden egyéb pedig emberi gyöngéimből. A jövőre nézve sem igérhetek semmit mint író. »Majd megtanulom jobban« - mindössze ezt fűzhetem hozzá, akár epilógusomnak munkása. E. V.