Mindenféle tünemények [antikvár]

Az első tünemény Elsüllyedt város, víz alatti világ. Időnek előtte. Talán. Vagy sohase volt. Réges-régen. Az idő járton jár, semmire se vár. Akkor. Ifjúságom idején. Valahol. Kultúrház. Múzeum előcsarnoka? Olvasóterem? Oszlopok. Asztal. Annál könyöklők. Könyveket tesznek elém. Aláírom egyiket a másik után. A könyveket én írtam. Első kötet? Nem emlékszem. Talán a második. Vagy harmadik? Nincs jelentősége. Pályakezdő izé. Akármi. Megtörik a ritmus. Gyűrött újságpapír kerül elém. Nem vágták, kitépték, szakadozott a széle. Kékeres kéz nyújtja felém. Fölnézek. Gumós orrú öregember. Zihál. Nehezen veszi a levegőt. Talán. Úgy emlékszem. - Aláírná? - kérdezi. - Ezt kérdezte? Tényleg? - A papírdarabon novellám kitépve valamely újság hétvégi mellékletéből. - Könyvet szoktam - próbálok tiltakozni. Ha jól emlékszem. De ki emlékszik jól történelem előtti időkre? - Jó volna - mondja az öregúr. Emlékezetemben. - Ha telne - és azt is hozzáteszi: - Ilyen luxust nem engedhetek meg magamnak. - Mit írjak? - kérdem lemondóan. Hisz mindegy. Gondolom most. Vagy akkor gondoltam így? - Ha lenne szíves. Talán, hogy Lőwinger Jenőnek. Először hallottam ezt a nevet. Nem sejtettem, lesz még szerencsém. - Lőwinger aki lennék. Kérem tisztelettel. De dupla w-vel, ha kérhetem. Lőwinger. Mert így hívnak. 5