Mindenki keresse a saját halálát [antikvár]

Nem voltunk katonák. Szombatonként kötelező honvédelmi oktatáson vettünk részt az egyetemen, a lányokkal együtt. Összezsúfolódva az előadóteremben, álmosan hallgattuk az egyenruhás katonatisztet. Korán kellett felkelnünk. Könyökünkre támaszkodtunk, szemünk le-lecsukódott, rágtuk a golyóstoll végét. Kezdetben próbáltunk jegyzetelni. A katonatiszt a katedrán állt, és egy hosszú pálcával mutogatott a nagy táblára: türelmesen magyarázta a puska részeit. Máskor meg arról beszélt, hogy mit kell majd tennünk egy váratlan atomtámadáskor. Előadásából csak az összekötözött fehér lepedőkre emlékszem - mintha ezek segítségével kellene gyorsan elmenekülnünk az ablakon át. Ahogy enyhült az álmosságunk, úgy erősödött a zaj a teremben. Beszélgetni kezdtünk. Beszélgetéssel próbáltuk agyonütni az időt. Dél felé a katonatiszt szavaiból semmit sem lehetett érteni. Sohasem tudtuk meg, hogyan kell elsütni a puskát, vagy hogyan kell használni a lepedőket a váratlan atomtámadás esetén. Az előadássorozat Honvédelmi ismeretek címen került be fekete indexünkbe. Kötelező volt. (Megjegyzem, hogy a második félév végén lőgyakorlaton kellett részt vennünk, fiúknak és lányoknak egyaránt. Akkor tudtam meg, nagy meglepetésemre, hogy jól, igen jól lövök.) Előadás után egy ideig együtt maradtunk ~ Zelki, Szegedi, Szerb meg én -, átsétáltunk az Eötvös-klubba, nézelődtünk, játszottunk az asztali focival, aztán hazamentünk. Nem történt semmi. Az egyetemtől nem vártunk sokat. Már a legelején, 1971 őszén kiderült legtöbbünknek, hogy mire számíthatunk az elkövetkező öt év alatt. Csak egymástól várhattunk valamit. Nem voltunk katonák. Ezt megúsztuk, szerencsére. A honvédelmi oktatást, egy héten egyszer, ki lehetett bírni.