Mint a lovakat... [antikvár]

Részlet a könyvből: Felálltam. (Egy pillanatra megint láttam Glóriát, ahogy a tengerparti padon ül. A golyó éppen most ütötte át halántékát, vére még meg sem indult. A revolverből kicsapó láng megvilágítja az arcát. Egyszerű és érthető minden, akárcsak az, hogy a nap süt. Glória megpihent és nyugszik, tökéletesen. Ahogy a lövés érte, feje kissé elmozdult, nem tudok arcába nézni, látom a száján, fogy mosolyog. Tévedett az ügyész, amikor azt mondta az esküdteknek, fogy vergődve, elhagyatva halt meg; csak kegyetlen gyilkosa volt mellette a sötét éjszakában, a Csendes-óceán partján. Tévedett, ahogy csak ember tévedhet. Nem halt meg vergődve. Nyugodt volt, megpihent és mosolygott. Akkor láttam először mosolyogni. Hogyan gyötrődhetett hát? És nem volt elhagyatott. Ott voltam én, legjobb barátja. Egyetlen barátja. Hát hogy lett volna elhagyatott?)