Mint senki más [antikvár]

1986 Épphogy betöltöttem a hatot, amikor Olof Palmét lelőtték. Másnap reggel, március elsején farkasordító hidegre ébredtünk. Emlékszem, ahogy apámmal zsömlét majszolgaiunk a konyhában ücsörögve, közben rajzolgatok. A rádióból halljuk a történteket. Apám felhangosítja a készüléket. A bemondónő hangjából ítélve fontos, óriási hír. Körmömmel egy mákszemet kergetek az asztallapon, mikor apám megkér, hogy öltözzek fel. Nem találom a zoknimat. Erre lehajol, és a meztelen lábamat bedugja a gumicsizmámba. Lemegyünk az utcára. A karomnál fogva húz. Merev tekintettel vonszol magával, mintha csak a poggyásza lennék. Egy kis, kerekeken guruló bőrönd. Szólok, hogy fáj, hogy nem tudom tartani vele a lépést, de a szél tovaröpíti a szavaimat. Szombatonként mindig sokan járnak az utcán. Autók állnak ki a kapualjakból, meg be a kapualjakba, és bevásárlószatyros idősebb asszonyokat látni mindenütt, akik pánikszerűen vásárolnak, mielőtt az összes bolt bezár. De ma nem. Ma az utca csak a miénk. A város nem nagy, hamar leérünk a főutcára. Apám maga elé mered, szája egyenes vonal. Valószínűleg megfeledkezett róla, hogy fogja a karom. Félhosszú, szőke haja vöröses árnyalatú, akárcsak a szakálla. Hetente egyszer borotválkozik, a többi napon hagyja, hadd nőjön. A haját is saját magának vágja, ollóval, a konyhában. Cigarettája immár a kezének egyik nyúlványa, mintha eggyel több ujjperce lenne. Örökösen kigombolt kabátja alatt csupán egyetlen pólót visel, mégsem fázik. Szinte soha. Én meg szinte mindig. Szerintem hasonlítok rá. Ha megnövök, nekem is lesz szakállam. Azt mondja, inkább anyámra hasonlítok. De ennek örülnöm kellene. Mert szép volt. 7