Mióta megszerettelek [antikvár]

JZ A bajusz juttatta eszembe, hogy már nem Angliában vagyok: azt a vastag, szürke százlábút, amely teljesen eltakarta a férfi felső ajkát - Village People-bajusz, cowboybajusz, miniatűr partvisfej muszáj volt komolyan venni. Ilyen bajusszal otthon nem találkozhat az ember. Le sem tudtam venni róla a szememet. - Hölgyem? Az egyetlen ember, akin ilyen bajuszt láttam otthon, Mr. Naylor volt, a matektanárunk, aki kekszmorzsákat tartott benne - azokat számolgattuk algebraórákon. - Hölgyem? - Jaj, elnézést. Az egyenruhás férfi vastag ujjaival csettintve jelezte, hogy lépjek közelebb. Nem pillantott fel a képernyőjéről. Ott álltam a pult előtt, a blúzom szép lassan itta magába a hosszú repülőút izzadságát. A férfi felemelte a kezét, megmozgatta négy kövér ujját. Ez, amint pár másodperc múltán felfogtam, azt akarta jelenteni, hogy kéri az útlevelemet. - Neve? - Ott van - feleltem. - Mondja meg a nevét, hölgyem. - Louisa Elizabeth Clark. - Belestem a pult fölött. - Bár az Elizabethet sosem használom. Mert miután megkaptam a nevem, anyám rájött, hogy így Lou Lizzy lennék. És ha ezt nagyon gyorsan hadarja el az ember, úgy hangzik, mintha azt mondaná: „túl zizi". Bár apám szerint ez illik