Mire a fák megnőnek [antikvár]

Részlet a könyvből: Esett az eső. A ragacsos novemberi sár vastagon tapadt a kerekekre. Nyöszörgött a szekér és alig-alig haladt. A két bozontos apró hegyiló lehajtott fejjel feküdt bele a hámba. Orrukat majdnem a sárig nyújtották, mintha az utat akarták volna megvizsgálni jól, mielőtt a lábukat előbbre teszik. Pedig mindegy volt egészen. A szélesre taposott szekérút, ahogy a ménesi hágón fölfele kanyargott, egyformán sáros volt minden oldalon és egyformán nehéz. Napok óta eső áztatta a sárga mezőségi agyagot, lemosta a mezők zöld színét s a világot szürkeségbe, sárba, nyomorúságba öltöztette. Alant a Szamos elmaradó völgyét borongás lepte s az eső egyre hullt, hullt, szünet nélkül és rosszkedvűen. A hágó gerincén a lovak maguktól megállottak. Elhallgatott a kerekek szörtyögése s csak az eső egyhangú kaparászása hallatszott a gyékényfödelen. A szekeres ember sóhajtott egy nagyot s homlokába húzott kucsmája alól körülhordozta ráncos tekintetét. Az ég alacsony volt és olyan egyformán szürke, mint a legkilátástalanabb emberi nyomorúság. Kereken dombok hevertek, a Mezőség ázott, rosszkedvű dombjai, mint valami vert jobbágysereg, melyet ostorral sanyargatott az idő s azután átlépett fölöttük. Végeláthatatlan kopár legelők húzódtak a dombok hátán végig, dísztelenek és szürkék, s a szél, mely felőlük csapott, nyers esőszagon kívül semmit sem hordozott magán.