Mire megvénülünk I-II. [antikvár]

Én voltam akkor tiz éves, a bátyám, Loránd, tizenhat éves; édes anyánk még fiatal volt és apánk, bizonyosan tudom, hogy nem volt több harminczhat évesnél. Nagyanyánk, apám anyja, szintén ott lakott velünk; és volt akkor hatvan éves. Szép sűrű fehér haja volt, tiszta fehér, mint a hó. Gyermekkoromban sokat gondolkoztam rajta, milyen nagyon szerethetik az angyalok azokat, a kiknek ilyen szép fehérre mossák a hajukat, akkor még azt hittem, hogy az embernek a sok örömtől lesz fehér a haja. Az igaz, hogy nem is volt semmi bánatunk, egész családunknál bizonyos titkos egyetértés látszott szerződésileg megállapítva lenni, mely szerint mindenki kötelezte magát a többieknek lehető legtöbb örömet s lehető legkevesebb bánatot okozni.