Most és mindörökké I-II. [antikvár]

^mikor elkészült a csomagolással, a jóképű, látszatra vézna fiatalember leverte kezéről a port, és kiballagott a laktanyaépület második emeletének tornácára. Nyári khaki egyenruhája még őrizte kora reggeli frisseségét.A tornác karfájára könyökölt, és a szúnyoghálón keresztül lenézett a jól ismert laktanyaudvarra. Kétemeletes épületek vették körül, az udvar felé néző világos betonfalakon sötéten húzódtak végig a fedett tornácsorok. Kicsit zavarban volt: csak most érezte igazán, mennyire szerette ezt a jó beosztást, amelyet most otthagy.Odalenn a laktanyaudvar négyszöge tehetetlenül zihált a februári hawaii nap ökölcsapásai alatt, akár egy kimerült bokszoló. A hőségtől vibráló levegőn, a már kora reggel fölszállt száraz, vörös porfátyolon tompa hangzavar hatolt keresztül: téglákon zötykölődő acélabroncsos targoncák csörömpölése, olajozott fegyverszíjak csattanása, kiszáradt bakancstalpak ütemes csoszogása, ingerült altisztek rekedt szitkai.Valahol, valamikor mindez a véreddé vált, gondolta. Minden hanggal, amelyet hallasz, te sokszorozódsz meg. És nem tagadhatod meg őket anélkül, hogy velük együtt önmagad is meg ne tagadnád. S most mégis megtagadod, állapította meg magában, amikor lemondasz a posztról, ahová állítottak.A négyszög közepén, ahol nem volt kikövezve az udvar, egy géppuskás század végezte egykedvűen a töltőgyakorlatokat.A fiatalember mögött, a magas hálóteremben tompa zajfüggöny lebegett, az a zaj, amit olyankor csapnak a katonák, amikor felébrednek és mozgolódni kezdenek, óvatosan próbálgatva annak a világnak a földjét, amelyet előző este megtagadtak. Felfigyelt rá, hallotta a háta mögött közeledő lépteket is, de közben arra gondolt, milyen jó is volt minden reggel sokáig aludni, s csak a már odakünnII