Mózes [antikvár]

Részlet a könyvből: A csendes esteledésben fáradtan hevert el a nyáj. A kopár sziklák között, szakadékok meredekein, hasadások mélyein az öreg juhoknak és a kicsi bárányoknak nagyon sokat kellett járniuk, kapaszkodniuk, amíg legelőre meg vízre találtak. Bele is fáradtak az egész napi keresésbe. Ahogy a nap lassan hanyatlott, egyik a másik után szedte maga alá a négy lábát, nagy szusszanással leheveredett és kérődzeni kezdett. Még a hónapos bárányok se lökdösődtek egymással. Panaszos, vékony hangú bégetéssel nyúltak el az anyjuk mellett s arra se volt kedvük, hogy az aszott tőgy után keresgéljenek. Kicsik voltak még, de máris öregek: kis kedvetlen öregek, mint akik máris tudják, hogy amíg az irha le nem kerül róluk, mindig ez a kevés silány fű lesz az eledelük, és ez a nehány kortynyi víz lesz az italuk, s az éhség meg a szomjúság mindig kínozza majd őket. Mózes, a pásztor, botja végére dőlve, sajnálkozva nézte a reá bízott nyájat. Ahogy még az esteledésben is gyötörte őket a nagy forróság, és ahogy a sok éhezésbe, szomjúhozásba belesoványodva hevertek a földön, együtt szenvedett velük. Segíteni szeretett volna rajtuk. Csak egyszer jól tartani őket. Csak egyszer igazán megitatni szegényeket... Már szinte mozdult is a keze... de aztán csak úgy maradt... Hiába... Nem tud segíteni...