Musa Dagh negyven napja I-II. [antikvár]

Részlet a könyvből:Teskeré- Hogy kerülök én ide?Gabriel Bagradian mormolta maga elé ezeket a szavakat, anélkül, hogy tudott volna róla. Nem is egy határozatlan kérdést akart velük kifejezni, hanem azt a bizonytalan, ünnepélyes csodálkozást, amely egész valójában eltöltötte. A mindent átragyogó márciusi vasárnap reggel okozhatta ezt, a szíriai tavasz, amely a Musa Dagh lejtőjét nagy tömegben borító óriási vörös kökörcsineket egészen Antiochia hepehupás síkságáig terelte. Ez a nemes vér buzogott szerte az ugaron és elfojtotta a nagy narciszok szerény fehérségét, melyeknek szintén most jött el az idejük. Úgy tűnt, mintha láthatatlan, aranyos remegés vonná be a hegyet. Ez tán a kebessijei kaptárak kirajzó méhnépe, vagy legátlátszóbb és legáthallatszóbb órája a Földközi tenger hullámverésének, amely a Musa Dagh meztelen hátát mélyen kivásta? A göröngyös út rombadőlt falak között vezetett felfelé. Közvetlenül ott, ahol rendetlen kőrakásként végződött, pásztorösvénnyé szűkült. Elérte a hegy alját. Gabriel Bagradian megfordult. Hatalmas termete, melyet bolyhos homespunból készült turistaruha fedett, csendben kinyujtózott. Nedves homlokáról egy kissé hátratolta a fezt. Szétálló szemei voltak. Valamivel világosabbak, de semmivel sem kisebbek, mint általában az örmény szemek.