Művészszerelem [antikvár]

Részlet a regényből: Húsvétkor történt. Gyönyörű délután volt. A Kensingtonpark üde tavaszi pompába öltözött. Az Albert-emlékmű lépcsőzetét ellepték a vidéki látogatók. Hol a Baedekert tanulmányozták, hol pedig felbámultak a kőboltozat alatt álló, dúsan aranyozott úriemberre, mintha ellenőrizni akarnák, hogy a valóság megfelel-e annak a leírásnak, amit a piros könyvben róla olvastak. Londoni barátaik persze nem sokat törődtek a szoborral, a kupola sem érdekelte őket, inkább a sétány jólöltözött közönségét nézegették. Feltűnt közöttük egy kis társaság, mely három emberből állt. Egy idősebb úrból, aki nagy figyelemmel nézte az emlékművet, egy ifjú hölgyből, aki piros könyvébe merült és egy fiatalemberből, aki csak az ifjú hölgyet látta. Ez a hölgy erélyes, intelligens nőnek látszott. Merészen ívelt orra, álla, rugalmas járása, egyenes tartása, határozott fellépése, széles piros szalaggal összefogott sűrű fekete haja érdekessé tette. Akinek egyáltalában megtetszett, feltűnő szépségnek is tarthatta. Mások viszont azt gondolták ról, hogy feltűnően csúnya. De ezekre sem haragudhatott, mert ítéletükkel hallgatólagosan elismerték, hogy érdekes nő, nem mindennapi, nem olyan, mint a többi. Ruhája is elárulta, hogy eredeti akar lenni és igyekszik kihangsúlyozni egyéniségét. Fehér prémmel bélelt bő fekete köpenyt viselt és piros tollal díszített kalapot, melynek széles karimáját alul tengerzöld selyem borította. Csöppet sem hasonlított apjára, arra az ősz úrra, aki vizenyős szemével a szobrot bámulta és közben hangosan szörnyűlködött, hogy ez az emlékmű milyen sok pénzbe kerülhetett.