Nálunk nem szól a lant [antikvár]

Patkós István már belefáradt abba, hogy a csillagokat nézze. Utolsó harangozáskor, esti tíz órakor váltotta fel virrasztó-társát. Azóta tétlenül ácsorgott, vagy sétálgatott körbe a templomtorony erkélyén. A magány nem untatta; önmagánál jobb és szórakoztatóbb társaságot elképzelni sem tudott. Hiszen ő maga, egyedül is száz meg száz embert jelentett, katonákat, urakat, parasztokat, nőket, akikkel valaha beszélt, vagy harcolt, vagy ölelkezett. Ezeket mindenhová magával vihette az emlékezetében és bármikor felidézhette őket. Az életét óriási, változatos és gazdag gyüjeménynek látta, egyre bővülő gyüjteménynek, amelyet tetszése szerint rendezgethetett újra. Egyetlen szenvedélye volt: élni. Ez pedig tökéletesen kielégült, minden pillanatban, akkor is, ha mást nem tett, csak arra a török szpahira gondolt, akinek a fejét tegnapelőtt egy csákányütéssel beszakította, vagy arra az édes borra, amelyet tavaly ivott Kassán, vagy arra az óriási pofonra, amelyet gyerekkorában kapott az apjától s amelytől elvesztette a balszeme világát.Rákönyökölt a korlátra. Odalent nem látszott a föld; egyetlen ház sem látszott a városból, az éjszakának nem volt határa. Csak fent határolták a fekete ürességet az ismerős csillagok. A csillagokon túl a mennyország kezdődött, Krisztus és az angyalok és a holtak fényes lelkei, - köztük az apjáé is, akire a félszeme miatt sem tudott rossz szívvel emlékezni.