Napfényes mezők [antikvár]

Részlet a könyvből: A erdők égtek... Kékesszürke, csípős füst szállongott a mezők felett, beburkolta a nyírfák leveleit és elűzte az éhes madársereget a Volgán túlra, a kiégett szteppébe és tovább az Ural felé. A csípős füst éhínséget hozott; a parasztokat messze kergette kenyér után, arra kényszerítette őket, hogy új erdőket gyújtsanak fel és lehajolva a földre, pörkölt makkot keressenek a tölgyfák alatt. Sztepán Ognyev óvatosan leszállt az ágyról és az ablakdeszkára támaszkodva sokáig nézte a sirokójei földeket. Minden ingerelte: a füst, hogy a parasztok felgyújtják az erdőket és hogy a Görbe-utcai csűrök miatt nem láthatja Bruszkit és az is, hogy mindig ingerült, minden kicsiség miatt szitkozódik, mint valami végelgyengülésben szenvedő öreg. - Csak ez a fájdalom ne volna a tarkómban, - gondolta, ingerlékenységét mentegetve. És mindjárt megint bosszús lett, mert a ház falai kormosak voltak, mert mindennek savanyúkáposzta szaga volt, mert a legyek a lámpaüveg mögött zümmögtek, mert a szomszédban Zinka sírdogált. Zinka sírása Plakuscsev udvaráról hallatszott és végighúzódott a hőségben álmosan fekvő utcán. Sztepánt állandóan az utóbbi napok eseményeire emlékeztette. Pedig igyekezett nem gondolni arra, mikép vesztek össze néhány nappal ezelőtt a parasztok a völgyben a víz miatt és az általános verekedésben őt leütötték. Már csak azért sem akart erre gondolni, mert valahogy öntudatlanul érezte, hogy ő maga, a vezetése, volt oka a verekedésnek és nem az, aki a városba szökött - Kirill Zsdárkin.