Napló nagybátyámnak 20 év múltán [antikvár]

Első emlékeim 1956 nyara, a Dagály strandon vagyunk anyu, apu és én. Ugrálok a vízbe a köperemről, anyám lök, apám elkap. Egyszerre csak elsüllyedek a vízbe, és nem teszek semmit ellene, hogy feljöjjek. Apám kikap, rémületében kiabál anyámmal, „nem tudsz vigyázni, mi van, ha megfullad", csúnya veszekedés tör ki. 1956 nyara. Egy szép tágas pesti lakásbelső, régimódi bútorokkal, hatalmas duplaajtóval, melynek a kilincsét nem érem fel. Az emberek arca elmosódott. 1956 ősze. Szoba-konyhás lakásokból álló földszintes bérház. A boltosok reszketve menekülnek be a kapualjba. Tankok dübörögnek végig az országúton. Utánuk benzines palackot dobáló fiúk rohannak. Pánik a tankok dübörgésétől, napokig nem merek egyedül maradni. Később sétálok a szüleimmel, én a ledöntött szovjet emlékmíihöz rohanva kiabálok, fuj rohadt ruszki. Apám disszidálni akar, anyám köti magát, hogy nem hagyja itt a szülei sírját. Egy ismerős nő elvisz sétálni, majd ölbe vesz, és azt mondja „Elmegyünk Amerikába", utána hazavisz, egyfolytában hisztizek „Amerikába akarok menni". A szomszédnak mennie kellett, benne volt a szovjet emlékmű ledöntésében. Maradunk, hallgatjuk, mit mond London, München. 1957 tavaszán mi gyerekek, vidáman játszunk a szemben lévő árokba bedőlt kilőtt tankon.