Nápolyi Johanna I-II. [antikvár]

Részlet: TRECENTO Bajor Lajos, a németek királya már hajnal óta ült a Santa Maria Maggiore sekrestyéjében s várta, hogy a harangok megadják a koronázásra hívó jelt. Szeme lassan barátkozott a januári reggel szürkeségével, egy kő-szent kivált a háttér félhomályából, a Madonna-kép aranyán megcsillant a gyertyafény. A fáradt, szőke ember felkelt a térdepelőről, kinyitotta a kis oldalajtót, hogy a dohos kárpitok, olcsó gyertyák szagát kisöpörje a reggeli szél. Bent, a Bazilikában már gyülekezett kisérete, várták kamarásai, tanácsosai, kancellárja, de ő ezen a reggelen egyedül akart maradni. Tizenöt esztendeje harcolt a német rendekkel, az avignoni pápával, az itáliai fejedelmekkel, míg eljuthatott Rómába, hogy a Populus Romanus akaratából fejére tegye a császárkoronát. Mintha óriási, kemény kéz szorítaná össze szívét, úgy kínozta megint a görcs. Leült, homlokát megnedvesítette egy cseppnyi szenteltvízzel, ettől frissebb lett, erőre kapott. Ha most szívén érezné az Isten ujját s a fájdalom azt mutatná, hogy utolsó órája közeledik - a kereszténység e hatalmas bazilikájában, de egész Rómában . . . sehol a világon nem találna egyetlen áldozópapot, aki levehetné róla a pápai átkot s megadhatná a feloldozást. Saját papjaira gondolt, a komor, menekülő püspökökre, akik hajlott háttal lovagolnak kíséretében, mintha az anathema mázsányi súlyát kellene szüntelen hordozniok. Szakadár papjaira gondol, akiktől irtózik a nép, ha misézni akarnak, a sekrestyések messze dobják a templomkulcsot, a remeték s zarándokok elébük tartják a vezeklőkeresztet, minden igaz keresztény letér az útról, ha velük szembekerül.