Napot görgető dzsungelek [antikvár]

Ramesh Negi, a költő, egy mangófa árnyékában mulasztotta hajnali vándorlásának fáradalmait. Két esztendeje vándorol immár, a magas Északról indult, nem emlékszik, milyen napon, az év melyik hónapjában, köntösét kétszer elnyűtte azóta az úttalan utakon csörtető vágyakozás, amely az ismeretlenbe taszítja mindazokat, akik valamire való látószöggel rendelkeznek ezen a földön. Fiatal férfi volt, harminc és negyven között, homlokán az elhivatottak odaképzelt jegyével, melyet lányok szemének tükrözésében ő maga is nem egy ízben megpillanthatott, midőn az esős évszak tűntén tüzet fogtak az orchideák a szárnyaló dzsungelek aranyveretű boltozatán, a költő felkapaszkodott érettük, s a lányok kacajjal váltották meg virágait. Ramesh Negi bambuszerdő zsongását hallgatta, melyhez foghatót csak trópuson hallhat az ember - kísérteties, földöntúli zene, s aki nem ismeri, kevésbé érinthetik a világ dolgai, nem fedheti fel kilétüket az isteneknek, akik a bambuszszálakban vigadoznak. A sistergő hangok közé csusszanó nesz: kobra pikkelyeinek percegése vegyült, s Negi tudta, hogy az élet iramodására intő szó ez, mely elfelejtettnek vélt szerelmekre emlékeztet fehér kőteraszokon, ahonnét a szent folyóra látni - ballagó bivalycsorda dobogásától rezzenő tamariszkuszcserjéket és holdvilágos asszonyok rizspalántáló kezét idézve.