Bővebb ismertető
Részlet a könyvből:
Aléltan nyúltak el a mohosi dombok a forró napsütésben. A kápolna felett tenyérnyi, halványkék felhő lebegett, mintha a meggyötört dombokból kiszakadt sóhaj lenne, gondolta a fiú. És megint csak előhúzta a zsebkendőjét s dühösen végigrántotta a homlokán.
A kis, falusi állomás előtt ült a ládáján. Új épület volt, talán féléve, hogy erre jött az első vonat. Kátrány, festék szaga kóválygott a levegőben.
Felállt. Jár egyet. Jó lenne elmenni addig az erdőszélig - egy ugrás, itt van a töltésen túl - és csak egy percre is lehasalni a fák alá. De mindjárt itt a vonat.
Belerúgott egy kőbe. Tesz csak ilyen könnyelműséget. Nagy gyönyörűség volt, tagadhatatlan, az ember belekeseríti minden búját-baját egy ilyen rúgásba, mintha a világon rúgna egyet, dehát a cipője orráról is lemaradt egy darab máz.
Visszaült a ládájára és ápolta a sérült helyet. Megnyálazta az ujját s bekente. Nem is látszik.
Derék, jó cipő. Hogy kitart. Most, szeptemberben lesz hároméves, ötödikes volt, mikor vette. Ezt az évet még kihúzza vele, érettségire úgyis kell csináltatnia. Lakkcipőt kellene, a kutyafáját! Meg zsakettet!